Azokon a területeken volt elterjedt elsősorban, ahol juhtenyésztéssel foglalkoztak, vagyis Közép- és Belső-Ázsiában, de a Balkán-félsziget és Európa bizonyos részei is ismerték ezt a gyapjúfeldolgozási módszert. A nomád életmód megkövetelte ezt a könnyen elkészíthető, tartós, egyszerű és mégis meleg, kellemes anyagot, amely a sajátos életformához könnyen alkalmazkodik, nem jelent gondot a nyersanyag megszerzése, a nemez előállítása és

szállítása. A nomád népek számára a nemez volt az a megbecsült anyag, amely a sámánkultusz és a hiedelemviláguk része lett, ahogyan az indiánok esetében a bőr, az eszkimóknál a szőrme. Belső-Ázsiában az asszonyok feladata volt a nemezkészítés, azóta a technika nem változott, a helyi sajátosságok, szín- és mintakincs az, ami jelzi a lokális jelleget ezen a területeken. A lányok, amikor készülnek férjhez menni, már megvan a hozományuk, a saját maguk által nemezelt takaró, szőnyeg, falvédő. Évente 5-6 nemeztárgy készül családonként. Ezek a nemezek kétoldalasok, a kevésbé mintás oldalt hétköznapokon használják, a díszesebbet pedig ünnepekkor. A legősibb minták a nap és a hold volt, emellett a hagyományokon alapuló, örökölt minták, amelyeket egy-egy nemzetség örökölt az ősétől. Törökországban a nemezkészítés hagyománya apáról fiúra száll, náluk a „kececi”-k azok, akik megrendelésre készítenek (mint mi) nemeztárgyakat. Itt is kialakultak az egy bizonyos területre jellemző motívumok, színek, minták.